Gomb az irodalomban

Vagy nem huszonnégy órából állt egy nap, mint manapság, vagy valami más magyarázatot kellene találnunk. Mert az, ugye, biztos, hogy - mondjuk - felső tagozatosként legalább hat órát fociztam naponta. Olvastam négyet. Gomboztam másik négyet. Aludtam nyolcat. Ettem kettőt. Nőztem másfelet. (Szerényebben, kisöreg! mondjuk így: reszelgettem a körmeimet.) Lógtam a téren egyet. Szavalókör, megint egy. Rádióhallgatás, egy. Házimunka három perc, mosakodás hét. Tartunk, ugye, huszonhat óra negyvennél. Már ez se nagyon jön ki, de ehhez még mindenképpen hozzá kell adni valamennyi iskolát (kellett, hogy járjak, végül is papírom van róla), plusz az odautat (tíz perc), meg a hazautat (másfél óra). Jó, ezek között volt bizonyos párhuzamosság (evés közben lehet rádiót hallgatni, és mikor az ember hazakíséri szíve választottját, rugdoshat egy kisebb labdát, en passant, és mindenféle más variációk is elképzelhetőek), mégis jó volna, ha valaki megmagyarázná, hogy fért akkor egy fél élet egyetlen napomba, most meg hogy van, hogy egy fél életbe nem tudott beleférni annyi, de annyi minden, amiről egykor úgy látszott, fog? Nincs valami ötletük?

A gombfociról beszélünk, ha nem vették volna észre. A gombfociról, ami egykor szerves része volt minden serdülőkorú férfiember életének. (Sajnálom, sőt elnézést kérek, de mit csináljak, egyetlen gombfocizó nőt nem láttam életemben.) Úgyannyira, hogy tényleg nem telhetett el nap anélkül, hogy az ember ne gombozott volna. Ez még nem jelentett feltétlenül egy gombfocipartit, de a gombokkal való ilyen-olyan foglalkozást mindenképp. Mert a gombozás lényege éppen e törődés volt. Az ember, ugye, beszerzett, meg átalakított, meg reszelt, ragasztott, selejtezett, dobozolt, regisztrált, vagy csak úgy előszedte és nézegette a gombjait. Kidöntötte őket az ágyra vagy a nagyasztalra, és kézbe vette, törölgette, adjusztálta valamennyit, egyszóval dolgozott velük. Mindez rengeteg időt vett el az ember életéből, és voltak benne igazán macerás részek is (próbáltak már húszcentis fareszelővel csontgombba egyenletesen emelkedő élt reszelni satu nélkül? - mert ha igen, akkor körülbelül sejthetik, miről beszélek), de az nem volt kérdés, hogy mindezt meg kell tenni, hiszen elidegeníthetetlen része volt az életnek. Épp ezért a gombozás, az nem is volt játék a szó eredeti értelmében. (Ahogyan, persze, a foci sem volt az.) Az ember tette a dolgát a világban, jött-ment, intézkedett, tanult, focizott, gombozott, és ha mindennel kész volt, és maradt idő, még játszhatott is egy kicsit. (Társasozhatott, például.) Gombozni egyszerűen muszáj volt, oly magától értetődően és kikerülhetetlenül, ahogy inni muszáj, ha megszomjazik az ember.

Hagyjuk most homályban azt a részt, honnan volt az embernek gombja. (Ha már eddig jó véleménnyel voltunk egymásról, maguk meg én, készakarva ne változtassunk rajta.) Legyen elég annyi, hogy volt. Mégpedig rengeteg gombja volt az embernek, s ezek közül mindazokat, akik megérdemelték, futballistává léptette elő. Persze, azon belül is voltak fokozatok. Voltak megbízható, lassú hátvédek, fordulékony fedezetek meg nagyszerű csatárok. (A kapusokat, ha nem tudnák, nem gombokból válogatta az ember, hanem gyógyszerestégelyek tetejéből - gyertyát kellett önteni beléjük, meg egy vasdarabot nyomni a meleg viaszba, és már lehetett is vetődni.) Persze, az ember a csatárokat különösen szerette: azoknak lelkük volt. (A hátvédeknek is volt lelkük, természetesen, de ki a fene törődik a hátvédek lelkével?) Az volt a legnagyobb feladat: első pillantásra meglátni egy gombban, hogy kicsoda ő voltaképpen. Mert ha az ember egyszer hibázott, azt már nehezen hozhatta helyre. Az nem úgy van, hogy egy gomb csak úgy hányódik a világban le-fel, s egyszer így hívják, egyszer úgy. Emlékszem, négy-öt éves koromban Hábori Gyurka unokabátyám - ő volt vagy tíz - megmutatta nekem a gombjait. Egyenként vette elő őket a dobozból, és sorolta sorban a neveket: Sándor, Bödör, Kuti, Kovács. A Kuti meg a Bödör ráadásul elsőre teljesen egyformának látszott. Kérdeztem, honnan tudja megkülönböztetni, hogy melyik gomb kicsoda "De hisz ez világos - mondta a rokon -, rájuk van írva." Kezdőknek: a gombokra természetesen semmi nem volt írva, az ember egyszerűen tudta, melyikük melyik - felismerte őket a jellemük alapján. Merthogy - hiába csűrjük-csavarjuk, csak túl kell esnünk ezen - a gombok bizony érző lények, ezt mindenki tudja, aki gombozott valaha. Olyanok, méghozzá, akik erősen hasonlítanak a névadó focistáikra. Az Albertgomb, bizony, gyakran csípőre teszi a kezét meccs közben, a Vargagomb néha zseniális, néha depressziós, a Grosicsgomb egyik nap kivéd minden lövést, másik nap kap tíz potyagólt. És ez nem attól van, hogy mi elnevezzük őket így vagy úgy: az albertság, vargaság, grosicsság benne lakik a gombban, csak fel kell ismernünk. Egyetlenegyszer fordult velem elő, hogy tévedtem. Lett egy mokány kis gombom, szélsőnek látszott, kötőnek legfeljebb, Kuharszky lett belőle. Játszott két-három szezont, zseniálisan egyébként, és egyszer egy tavaszi napon, egy fantasztikus cselsorozata után rájöttem, hogy ő voltaképpen a Bene. Átkereszteltem hát: szép pályát futott be nálam, válogatott is volt ezerszer, bajnok, ami belefér, mégis maradt valami árnyéka: végig érződött ugyanis, hogy ő nem magától értetődően Bene, hanem egy Kuharszkyból lett Bene csak. Világos, ugye?
Ezt csak azért magyaráztam ily hosszan, hogy megértsék, mekkora felelősség elnevezni egy gombot. Hogy micsoda életre szóló döntés az, próbálgatni, forgatni, pöckölni órákig, és kimondani aztán, nagy sóhajjal, a verdiktet: Di Stefano.

Adódtak persze mindenféle bajnokságok is, iskolai, kerületi, háztömb körüli, világ körüli, de a legjobbak a váratlanul előtörő páros mérkőzések voltak. Az ember csak átsétált délután a barátjához, meghányták-vetették az élet dolgait, szerelem, halál, karrier, világbéke, és ha ez mind megvolt, és nem volt még este, egyszer csak előkerültek a gombok, és már ment is a meccs. (Mert hát az ember, ugye, nem megy el úgy otthonról, hogy egy-két csapatnyi gomb ne lapuljon a zsebében - minden eshetőségre készen.) Ezek a partik összetéveszthetetlenek és felcserélhetetlenek voltak, hisz alig hasonlítottak egymásra. Az Antosnak egy tölgyfa szekrény ajtajára volt vésve a pályája (le kellett akasztani a szekrényről, föltenni a nagyasztalra, úgy játszani), a Gálhidiéknél a kihajtható ebédlőasztal szolgált stadionként, tele akadályozó zsanérral (jól emlékeznek, azon folyt a Capitaly-parti is), a Sipekiéknél földre hasalva, a parketton űztük a métát, nálunk főleg a kör alakú, konyhai vasasztalon. Különböztek a méretek, a felületek, a lehetőségek. Minden meccs másfajta technikát követelt. Mély talajú pályán a hüvelykujjnak nagyobb szerep jutott, csúszós asztalon visszafogott pöckölés járta, parketton rá lehetett dőlni erőből. Hazai pályán persze mindenki otthonosabban mozgott (volt ideje gyakorolni doszt), de hosszú távon az erőviszonyok kiegyenlítődtek. Ráadásul - hogy végleg összekuszáljuk a szálakat - ezeket a páros csatákat fejenként négy-öt csapattal vívtuk, akkurátusan füzetbe gyűjtve, hosszú éveken át, az eredményeket - így aztán nehéz volt megmondani, hogy melyikünk a jobb. Talán nem is ez volt a cél.

Hogy a hatvanas-hetvenes években ilyen népszerű volt a gombfoci, abban, persze, a játék egyszerűségén túl szerepe volt a valódi futballnak is. Olyan időszak volt ez, amikor minden fiú focista akart lenni (a szíve mélyén legalábbis), amikor százezrek töltötték a hétvégeket a lelátókon, amikor természetesnek tűnt, hogy az ember az enbékettes csapatok felállását is ismeri, beleértve a cseréket. Amikor bármit csináltunk is, annak valahogy köze volt a focihoz. Így aztán a gombfocira is visszaragyogott ez a dicsfény, világbajnokságokat, örökrangadókat az ember lejátszott az asztalon is, amelyek időnként még jobban is sikerültek, mint az eredetiek: a hatvanhatos vébét például simán megnyerte a magyar csapat, a négy közé jutásért legázoltuk a szovjeteket, s végül az angoloknak is meg kellett hajolniuk a nagyobb tudás előtt - és ehhez nem is kellett több, csak annyi, hogy a legsutább gombokból legyen a Csiszlenkó meg a Malofejev, és szegény Jasinnak is le volt törve az oldala. És a játékot, mintha tényleg igazi focimeccs menne, természetesen közvetítettük is, felváltva, persze (mindenki a saját gomjainak mozgását követte), de egyforma lelkesedéssel. Ha nagyon igyekszem, ma is hallom, amint cérnavékony gyerekhangon üvöltöm: "Göröcs remek cselekkel megy el a szélen, micsoda technikája van ennek a fiúnak, most ballal megállítja a labdát, felnéz, majd leheletfinoman alányúl, középen Borsányi tűnik föl a semmiből, hallgatóim, egy csiszolatlan gyémánt, mennyi energia, mennyi akarás, épp csak eléri a labdát a feje búbjával, de ezzel megtéveszti a védőket, és a labda el-len-áll-ha-tat-la-nul repül a jobb sarok felé, gól, gól, góóóóól, újra vezet az Újpest" - miközben, ha valaki kívülről nézte volna az eseményeket, azt látja, hogy kicsit meglöktem egy sárga gombot, az arrébb taszított egy kis, gyöngyházfényű inggombot, mely a lökéstől élére állva kiszámíthatatlan ívben gurulni kezdett, majd megkerülve az asztalon fekvő többi tárgyat, egy oldalára állított gyufaskatulyában landolt.

A gombfociból persze nem lehet kiöregedni, de van úgy, hogy az ember kihagy egy-két idényt. Pihen. Így vagyok én is, húsz éve lassan. A hajdani csapataimat is visszavonultatta az élet - költözések, válások, effélék. A végső szót persze még nem mondtam ki ebben az ügyben sem. És addig is, míg újra pályára lépek, hordok egy Szuszagombot, talizmánul, a zakóm bal zsebében. (Tarján tanár úrtól kaptam, a pesti egyetem docensétől, nála meg van egy Kökénygomb, a két veterán jól megérti egymást, írnak néha leveleket is, fölelevenítve a régi, szép időket.) Ez a Szuszagomb arra szolgál, hogy megőrizze bennem a csodát, melyet egykor a gombfoci jelképezett, s melyet úgy hívnak, gyermekkor.

Sohonyai Edit

A szép gombhit

      Élt egyszer egy szabó, ki egész nap ollókkal dolgozott. Szép, szabályos sorokban várták a használatot az ollók, miknek pengéi mindig frissen élesítettek voltak, ugyanis a szabó imádta hallani azt a hersegő hangot, miközben metélte az anyagot.
      Ez a szabó egy napon arra ébredt, hogy pékké változott. Pékként gyúrta, gyömöszkölte a tésztát, forrósította a kemencét és sütőlapátjára támaszkodva köszöntötte az új napot. Szeretett így élni, mert mindig derűs ember volt. S hogy régi szakmájára emlékeztesse valami, nyakába szép, színes anyaghulladékból szabott sálakat rakott. Reggelente fél kezével a falat támasztotta, fél kezével pedig sütőlapátját szorongatta ( ezen kézfejének ujjain gyűszűkupakokat hordott, a régi, sanyarú tűszúrások fedéseként ) s így különös örömmel a szívében szemlélte, ahogy a friss árut már az ajtóban kóstolgatták a vevők.
      Egy napon aztán az udvarán talált egy kicsi, kékesszín gombot. A füléhez emelte, hogy ketyeg-e mert a gomb furcsa zajokat hallatott - de nem. A gomb csak éppen sóhajtozott. A pék erős felindulást érzett:
       Beszélő gomb! - ujjongott és a szájába vette, hogy jól ráharapjon, mert vajon a gomb élőlény vagy csak csontból faragott halott?
      A gomb azonban élt és nagyokat jajgatott.
      - Elégek, vegyél ki a kemencéből! - zörögte a fogak között. Mivel a pék érzékeny ember volt, hirtelen megszégyellte magát: még soha, eszébe sem jutott, hogy teremtményeire, a zsemlékre és cipókra - áldozataiként tekintsen.
      - Ó! - kerekítette a száját sajnálkozva, mire a gomb a résbe pattant és itt szemmé változott. A pék szája lett a különös szemvonal, s benne a gomb a szemgolyó. Ők ketten aztán kóborlásaik során furcsa dolgokat láttak. Egyszer például a gomb felületén sárga villamos tükröződött, melynek ajtajában egymás felett kukkantott ki utas, sofőr és a kalauz: mind nevettek és integettek feléjük, mire válaszul a pék mindhárom szeme vidáman hunyorgott. Aztán láttak gyalogosokat is, kiknek el volt törve a lábuk, lassan bicegtek a zebrákon, de nem bánták, mert a sofőrök méltóságteljes gráciával hajoltak ki az ablakon és emeltek előttük kalapot. S láttak tejet folyni az utcán, duzzadt tőgyű tehénből csordogált, mellette egy Tsz dolgozó, az állat ápolója, ki hatalmas: - Kelj fel, szabad nép! - feliratú zászlót lobogtatott.
      A gomb egy napon aztán megelégelte ezt a sok szép dolgot, így megpattant. Lehullta után körözött, karikázott a földön, de a pék már nem nyúlhatott utána, mert egy arra járó kislány lába messzire rúgta. Aztán pedig még messzebbre rúgta, miközben egy vidám indulót fütyörészett. A végzet neve Évike volt, és éppen zeneórára igyekezett.
      - Vajon lehajol majd érte? - tűnődött a pék, immár szegény ember, ki míg gombszemet viselt a szájnyílásában eléggé elhanyagolta az utóbbi hetekben, hónapokban sőt években a munkáját. A háza düledező rom lett. Odaült a romok tetejére, s hosszú idő óta először szomorkodott. Aztán vigaszként az orrát piszkálta. Majd szétcsapta a kezeit és a törmelékkupac tetején hanyatt dőlt. Mosolygott. Hanyatt fekve, a szép napot nézve egy vidám indulót fütyörészett aztán jobb híján - gomb nélkül - elaludt, örökre.

Sedlmayr Krisztina

A gombosdoboz

Közhely, hogy napjaink fogyasztói magatartása a tárgyak egyre gyorsuló cseréjét generálja, és pillanatok alatt megunt, kidobásra érett kacatokká teszi az alig használt darabokat is. Siránkozás helyett beszéljünk arról a tendenciáról, amely a fogyasztói attitűd mellett egyre határozottabban jelentkezik. A tárgyi környezetet generációkon átörökítő magatartás ma határozottan vonzó. Nosztalgiával emlegetjük azokat az időket, amikor a tárgyak pusztán koruk folytán nem veszítették el értéküket, és nemzedékeken áthúzódó jelenlétükkel megszokott, biztonságos környezetet teremtettek. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a „hagyatékok” számbavételének történelmi időszakát éljük. Az elmúlt években az emlékek sokasága bukkant elő a feledésből. Naplók, visszaemlékezések százai jelentek meg, átstrukturálva a könyvpiacot. A tárgyak és történetek iránti megnövekedett érdeklődés jól érzékelhető az idők szavát tolmácsoló múzeumi kiállítások látogatottságán is. A régiségek iránti szenvedélyes vonzalom a modern társadalmakat már jó ideje jellemzi, új jelenség azonban a személyes múlt, a személyes környezet felértékelődése. Sohasem látott méreteket ölt a „felfedezett” darabok rendbehozatala, birtokbavétele. A megőrzött tárgyak többnyire új kontextusban kerülnek elénk. Dísztárgyakká válnak az egykori használati eszközök, keretbe kerülnek az amatőr képek, rajzok, iratok.

A tárgyak iránti személyes vonzalomról sokáig úgy tudtuk, hogy az csak a muzeológusok és a gyűjtők sajátja. Csodálkozva tapasztalhatjuk, hogy a tárgyaknak jelentést, méghozzá fontos, személyes jelentést tulajdonítók köre mennyire kitágult. A múlthoz, az emlékekhez való viszony változása korábban értéktelennek tartott tárgyakat emel a megőrzendők közé.

A jelentéssel teli tárgy, melyről a továbbiakban írni szeretnék, egy nagyanyámtól rám maradt nagyszámú és sokrétű háztartási eszköz, felszerelés közül. Mint generációja nőtagjai általában, nagyanyám is szeretett varrni. A gombosdobozt, amelyet a hálószoba komódjának középső fiókjában tartott, a varródobozzal együtt gyakran elővette. Ha gombra volt szüksége, lehetőleg gyűjteményéből választott, és csak végső esetben fordult a rövidáru-kereskedésekhez. A gombgyűjtemény a lakásban egymás után növekvő lánygenerációk nevelésének és szórakoztatásának is fontos eszköze volt. Nagyanyám, a kiváló pedagógus pontosan tudta, hogy egy effajta kollekció a legjobb „fejlesztőjátékkal” is felér.

A doboz, a háború utáni amerikai ipar e szolid, megbízható termék ma a könyvespolcon áll. Ritkán nyitom ki, de egy-egy darabbal azért ma is gyarapszik. Eredeti funkciója fokozatosan átalakul, a doboz használati eszközből lassan emléktárggyá válik. Felidézi egykori tulajdonosa jellemző tevékenységét és azt a mentalitást, amely a dolgokat kizárólag a nekik rendelt helyen tudja elképzelni. A gombosdoboz egy azok közül a tárgyak közül, melyek nagyanyám szimbolikus jelenlétét egykori otthonában a fényképénél is erősebben képviselik.

Üzenet a tengerentúlról: a doboz

A háború utáni szűkös esztendőkben a magyar családok életében örömteli eseményt jelentett egy-egy külföldről érkezett csomag. Nejlonharisnya, fonal, piperecikkek, kávé, tea, kakaó, csokoládé, déligyümölcs, vagyis csupa olyan dolog volt bennük, amelyekhez a lakosság egyáltalán nem, vagy csak rossz minőségben jutott hozzá. Gyakorta tartalmaztak eladásra szánt holmit is, elsősorban ruhaneműt. Nemcsak csomagot adhatott fel a nyugati jótevő, de befizetett összege fejében a kedvezményezett tetemes árukészletből válogathatott. „A külföldön élők úgy támogathatták az itthon maradottakat, hogy valutát utaltak a magyar államnak, amely értesítette a megajándékozottat, ennyi és ennyi dollár értékben az IKKA csomagok központjában választhat árut. Kezdetben főként kávé, tea, kakaó, csokoládé és rizs volt a kínálatban, később többféle áru is” – írja Lángh Júlia önéletrajzi regényében (láng 2003:29).

Milyen méreteket öltött Magyarországon az IKKA tevékenysége? Milyen más csatornákon került a háború után az országba külföldi árucikk? És főleg mennyiben befolyásolták ezek a küldemények az életminőséget? Olyan kérdések ezek, melyekre a társadalomtörténeti munkákban hiába keresünk választ. Valuch Tibor a korszakról írt – egyébként kitűnő – monográfiájában mindössze egyetlen utalást találunk a témával kapcsolatban: „Miután a hazai ipar képtelen volt az igények kielégítésére, a jó minőségű és divatos ruhadarabok – nylonharisnyák, nylonblúzok, és orkánkabátok csempészáruként kerültek be az országba.” (Valuch 2003: 331.) Különös, hogy a kérdés mennyire kívül marad a történettudomány érdeklődési körén, miközben a közelmúltról szóló közbeszéd egyik kedvelt, gyakran előkerülő témája. A hosszú várakozás az IKKA „áruház” rosszul világított helyiségeiben, a csemegeáruk semmihez sem hasonlítható illata, csakúgy mint a „kincsek” felett érzett öröm a mai közép- s időskorúak közül sokak élménye. A külföldről érkező családi-baráti segítség sokszor több volt, mint vigasz a szűkös hétköznapokban: gyakran az egyetlen biztos jövedelemforrást jelentette: „már semmilyen jövedelmünk nem volt” – írja memoárjában Odescalchi Eugénie hercegnő az 1947-es esztendő telére emlékezve. „Csak igen lassan eszméltem rá, hogy külföldi rokonaim a megengedett IKKA csomagok révén segíthetnek. Emlékszem az első kis segélycsomag varróeszközöket tartalmazott, cérnát és stoppolópamutot. Itt akkor csak nagyon silányat lehetett kapni. Leghamarabb Károly fivérem tudta meg, hogy IKKA csomagot lehet küldeni, legfeljebb 5 kg súlyban, teljesen vámmentesen. Így minden hónapban küldött egy jókora csomagot, kávét, cukrot, rizst, kekszet és valami erősítő italt, többnyire vermutot. Hamarosan Mária sógornőm küldeményei is az IKKA útján érkeztek. Később az IKKA útján küldött nylonblúzokat, nylonabroszokat, szintén havonta. Ezeket eleinte igen jól tudtam értékesíteni.” (Odeslachi 1987: 337.) Két, a közelmúltban megjelent magyar regényben is feltűnik a külföldről érkező segélycsomag motívuma. Bacher Iván Rötur című, családi naplók felhasználásával írt művében Aranka egy kilós csomagot küld Algírból Lonci nővérének, benne harisnya, pamut, datolya, gyógyszer, kávé, vanília, szappan, körömlakk (Bachr 1997: 82). Rakovszky Zsuzsa, A hullócsillag évének Flórája a mostohalányától, Olaszországból remélhet csomagot, „melyben többnyire ennivaló van: holland kakaó vagy szardínia... egyik-másik csomagban ruhák vannak... egészen mások, mint azok a komor és unalmas, újonnan is kopottnak látszó ruhadarabok, amelyeket náluk lehet látni a kirakatokban meg az utcán”. Pontos leírást kapunk az ötvenes évek néhány divatos nyugat-európai öltözékéről és arról, ahogyan az a magyar kisvárosban gazdára talál. Flóra fájó szívvel válik meg tőlük, de csekély gépírónői fizetését kénytelen ekképpen kiegészíteni (Rakovszky 2005: 22-23).

Nemcsak a szépirodalom és a memoárok, de magánlevelek és családi történetek is őrzik a háború utáni első évtizedek anyagi és ellátási nehézségeinek emlékét és azt az önzetlen segítséget is, amely külföldről érkezett. Ezúttal egy több mint ötven esztendeje a családunk használatában lévő tárgyról szeretnék írni. Eredeti rendeltetését már csak felirata őrzi, a baráti kapcsolat, melynek jóvoltából hozzánk került, rég megszakadt.

Kopstein Géza, nagyapám barátja már túl volt a negyvenen, amikor elhagyta az országot. A háború utáni kivándorlási hullám Chicagóba sodorta, ahol rövidesen megnősült, gyereke született. Budapesti orvosi gyakorlata jó ajánlólevél volt, kórházi álláshoz, jól menő magánpraxishoz juttatta. Régi barátjáról sem feledkezett meg, levelek, csomagok érkeztek a tengerentúlról. 1950. augusztus 27-én kelt levelében megköszöni a Budapestről küldött népűvészeti terítőt és szalmatáskát – „ezeket az itt olyan frissen ható figyelmességeket”. Nyugtázza, hogy az általa küldött nejlonharisnyák rendben megérkeztek. Érdeklődik, hogy szükségük van-e az otthoniaknak kávéra, valamint afelől, hogy meghosszabbítsa-e a National Geographic magazin előző évi előfizetését. Az első nejlonharisnyák tartóssága családi legendává vált, a folyóirat pedig évtizedeken át megunhatatlan olvasmánynak vagy legalábbis lapoznivalónak bizonyult. Kávé is érkezett. Dekoratív fémdobozán, burnuszos, turbános arab szürcsöli az italt. Fél kiló fért bele, amely más, kevésbé kávékedvelő családban bizonyára hosszú hetekre, hónapokra elég is lett volna. 1957 januárjában őszinte aggodalommal telt levél érkezett Chicagóból. Kopstein ekkor már gyakorlatlan magyarsággal beszámol arról, hogy az otthoni eseményeket folyamatosan, nagy izgalommal követte. Megírja, hogy a „Sebok Trevel Service” (sic!) útján elindított egy csomagot, melyről barátját értesíteni fogja a „pesti” állítólag sértetlenül maradt IKKA áruház (Tükör utca 4.)” Ha az értesítés nem érkezik meg, és ez a feltorlódott küldemények miatt könnyen elképzelhető, forduljon személyesen az IKKA-irodához.

Az Amerikából érkező küldemények persze nem mindig váltottak ki elismerést a Falk Miksa, később Néphadsereg utcában. Kopstein fiatal felesége, Flo az ötvenes évek elején ujjatlan kisestélyit küldött, ennek abszurditásán nagyanyám még évtizedek múlva is bosszankodott. Több szokatlanul élénk színű, feltűnő ruhadarab is került a csomagokba, melyek a pesti mindennapokban hordhatatlannak bizonyultak.

Az ötvenes évek elején érkezett az a piros fémdoboz, mely felirata alapján – ALICE DOOD’S Brandy-Wine FRUIT CAKE – alkohollal „megbolondított” gyümölcskenyeret tartalmazott, méghozzá made the american way. Ebben az időben a magyar háziasszonyok sokféle, korábban megszokott eszközt és terméket nélkülöztek. A jól záródó, dekoratív fémdoboz, a század első felének népszerű csomagolóanyaga és reklámhordozója például évtizedekre eltűnt a kereskedelemből. Így aztán a háború előtti darabok továbbra is használatban maradtak, univerzális tárolóedényként a konyhában, a kamrában és apró tárgyak őrzésére a háztartás egyéb területein, de a külföldről ékezetteket is nagy becsben tartották. Nagyanyám a már említett kávésdobozban például cipőkrémeket tartott, egy mára már elkallódott kekszesdobozban pedig szögeket. Az el múlt években ezek a háború előtti vagy az ötvenes évek designjával díszített pléhdobozok megjelentek a régiségboltok polcain, egy időben azzal, hogy magyarországi gyártásuk, kereskedelmi forgalmuk is megindult. Muzeológusként pedig tanúsíthatom, hogy a magyar háztartások megszokott, megőrzött darabja a ma már kissé rozsdásodó, megkopott, de mégis olyan kedves pléhdoboz.

A nagyanyám háztartásában használtak többsége chicagói barátjuktól érkezett. A bennük egykor küldött kávé, tea vagy keksz bizonyára jól jött az ötvenes évek szűkös mindennapjaiban. Csomagolásuk viszont ennél is értékesebbnek bizonyult: fél évszázaddal később is őrzik egy barátság emlékét.

Paradigmák a dobozban: a gombok

A gomb apró tárgy, mely a legtöbb háztartásban tucatjával található. A kollekció többnyire egy erre alkalmas dobozban gyűlik, bár Polcz Alain témánk szempontjából is sok észrevételt, megállapítást tartalmazó írásában, A rend és rendetlenségben például a szerző gomboszacskójáról olvashatunk (Polc 2004). A Magyar Nemzeti Múzeum textilgyűjteményében több gombgyűjteményt találunk, akad közöttük fémdobozos, de műanyag jégkrémes is, amelyről gyaníthatjuk, hogy egykori tulajdonosa az egyébként sok régi példányt tartalmazó gyűjtemény eredeti tárolódobozát megtartotta. Ismerek esztergált fűszeresdobozban tartott gyűjteményt, és olyat is, amelyet tulajdonosa a Gerbeauc cukrásda Extra barna elnevezésű bonbonjának erős dobozában őriz.

A gombok többnyire régen eltűnt, elveszett, kidobásra ítélt ruhák, ágyneműk vagy akár bútorhuzatok emlékét őrzik. Anyaguknál fogva sokkal tartósabbak és így maradandóbbak is, mint a textília, melyhez egykor tartoztak. Egy részük a családi emlékezet segítségével pontosan azonosítható, mások eredeti rendeltetésére csak színe, mérete, formája alapján következtethetünk. A gombok, csakúgy mint más tárgyak, magukon viselik koruk stílusát, ízlését vagyis joggal beszélhetünk divattörténetükről. Persze a mai gyűjtemények többnyire az elmúlt néhány évtizedet reprezentálják, és csak elvétve találunk bennük egy-egy 19. század végi vagy a századfordulón készült példányt. Mégis hihetetlen változatosságot mutatnak. Nem véletlen, hogy a gombosdoboz a gyerekek újabb és újabb generációjának jelent semmihez sem fogható, megunhatatlan játékot.

Alkalmas-e a gombgyűjtemény az egykori viseletek felidézésre, rekonstruálására? Meghatározhatunk-e a segítségével öltözködési stílust, behatárolhatjuk-e az egykori anyagi lehetőségeket? Vagyis tulajdonképpen miről beszélnek a gombok? És mit mond a gombok gyűjteménye?

A zömök piros doboz, amelyben nagyszüleimhez egykor a gyümölcskenyér érkezett, az ötvenes évektől gombok tárolására szolgál. Nagyanyám 1928-tól, férjhezmenetele évétől vezetett háztartást, gombgyűjteménye legkorábbi darabjai a két világháború közötti időszakból származnak. Túlzás lenne azt állítani, hogy a doboz tatalma élettörténetének vagy egyéniségének lenyomata lenne. Mégis sok mindenre következtethetünk belőle. A gombgyűjtemény mindenképpen tezauráló attitűdöt feltételez, olyan mentalitást, melyhez a nap eseményeinek, kiadásainak feljegyzése éppúgy szorosan hozzátartozik, mint a legkisebb értéket képviselő tárgy gondos megőrzése. Ez azonban nem egyéni jellemvonás, generációját – társadalmi különbségek nélkül – általában jellemezte. A kollekció a háztartásban egykor élt valamennyi családtagtól, öt generációtól tartalmaz gombokat. Ehhez képest persze korántsem nagyszámú, mintegy kétszáz darabos. A gyűjtemény ugyanis nemcsak gyarapodott, de bizonyos elemei, elsősorban az ing- és paplangombok újra használatba kerülek. Jó szolgálatot tehettek a kis fekete gombok is, melyek a plüssjátékok rendre elvesző szemeit pótolták. Sőt, azt sem hallgathatjuk el, hogy nagyanyám számára a gombok hasonlósága elegendő volt egymás mellé rendelésükhöz. Az a tendencia, hogy a kevésbé jellegzetes darabok kerültek újra felhasználásra, természetesen azt is magával hozta, hogy a doboz sok különleges és jellegzetes, pótlásként fel nem használható darabot tartalmaz. Így feltűnően sok nagy és színes női kabátgombot találunk a hatvanas évekből. ezek a gombok olyan sajátosak, és annyira magukon viselik koruk bizarr ízlését, hogy nem is végezhették volna máshol, mint a dobozban. Nagyanyám jellegzetes öltözéke, a szürke, sötétzöld vagy középkék kötött kosztüm, melyet évtizedeken keresztül ugyanott, a Régiposta utcai Iby szalonban csináltatott, viszont a bőkezűen juttatott pótgombokkal gazdagította gyűjteményét. A legszebb és legkülönlegesebb közülük az a szabálytalan alakú, bronzból készült füles gomb, mely római pénzérmét utánoz.

Valamennyi gomb felveti az azonosítás nehéz kérdését. Ebben mindenekelőtt valamiféle „közös” tudásunk segíthet, mellyel meghatározhatjuk az egyes műfajokat, gyakran a női vagy férfiholmihoz tartozást és persze a kort. Tehát egy olyan gombgyűjteményt is érdemes alaposan szemügyre vennünk, melynek tulajdonosáról jóformán semmit sem tudunk. A gombok halmaza ez esetben régiséggyűjtemény: bizonyára akad közöttük gyöngyházból készült szabálytalan fehérnemű-tartozék, bőrből készült „vadászos” stílusú vagy talán fémből készült pitykegomb is. Feltehetően szép számmal találunk cérnával behúzott paplangombot, egyszerű fehér és színes műanyagot, de néhány különleges ékszergombot is. Mindenképpen izgalmas tehát a gombosdobozok világa, mely bizonyos általános jellemzők mellett kimeríthetetlen változatosságot mutat.

Nagyanyám gyűjteményének közel felét tudtam azonosítani. Ma már jóformán semmi sincs meg az egykori tárgyakból, melyekhez tartoztak. Segítségükkel azonban egész ruhatárakat idézhetek fel.

Bogáti Péter: A linkostowni csapda